Kutykurugy, a kisebbik, folyton elégedetlenkedett. Morcosan
nézte a zöld füvet, zöld vizet a saját zöld kabátját.
- Csúnya a kabátom!- nyafogta durcásan.
- Ugyan miért? - álmélkodott Brekeke, a nagyobbik.
- Az is zöld, mind minden. Jaj, de unalmas!
- Tudod mit? Kiakasztunk egy meghívót, hogy akinek csak piros valamije, jöjjön hozzánk vendégségbe. Hej, de vígan leszünk majd!
Kiakasztották a meghívót. Nagy, öreg béka tappogott a fûz alá.
- Hát ez meg mire jó?- csóvalta a fejét.- Vendégség. Hogy jól mulassunk!
- Ej, csak aztán sírás ne legyen a vége! - intette õket az öreg.
De már ekkor, kop-kop-kop, kopogtak is a vendégek. Két piros bóbitás harkály jött elsõnek, utánuk a katicabogarak, mögöttük meg a légyölõ galóca ballagott, különleges, fehérpontokkal, ezüstfoltokkal díszített piros kalpagjában.
A kisbékák irigyen sóhajtozva nézték õket. Mindenki valami pirosban büszkélkedett. Kínálgatták a vendégeket gyöngyvirág poharakból hajnali harmattal, tücskök húzták a talpalávalót remekül mulattak. De jaj- miféle hang zavarja meg vidámságukat?
- Kelep! Kelep! Itt vagyok! - bólogatott jókedvûen a gólya.
- Piros a csizmám, nekem is szól hát a meghívás, igaz? Táncolni akarok a mulatásgtokon!
Hanem a kisbékáknak ekkor már hûlt helyük volt, zsupsz!- fejest ugrottak a vízbe, s kereket oldottak, a gólya meg kénytelen-kelletlen hazament.
De a kisbékák nem okultak az esetbõl. Piros kabátkát, kalapkát szabtak-varrtak maguknak, abban szökdécseltek a tóparton.
Látta ezt a bölcs, öreg béka, és így sopánkodott:
- Jaj, csak baj ne legyen belõle!
A gólya meg a fészkérõl lelátott a Zöld Völgybe, s észrevette az ugrándozó kis piros alakokat.
- "Magától sétáló kalapok?" -csodálkozott, és nyomban odasietett.
Közelebb érve látta, hogy a kiöltözött kisbékák hancúroznak ott, a legteljesebb nyugalomban.
- No, már most nem bújtok el elõlem! - rivallt rájuk. Idepiroslik a kalapotok!
Ekkor rettentek csak meg a kisbékák! Akárhova ugrottak, felhangzott a gólya kelepelése:
- Nem bújtok el, itt piroslik, ott piroslik a kalap!
- Dobjátok le gyorsan azokat a piros holmikat! - kiáltott rájuk egy nagy, zöld levél rejtekébõl a bölcs, öreg béka.
Jobbra röppent a kabát, balra a kalap, s a két kis béka zöld kabátjában máris besurrant a zöld fûbe, máris beugrott a zöld vízbe.
- Hová lettetek?- bökdöste csodálkozva a kalapokat a gólya.
Bizony, hiába bökdöste, nem menekültek a kalapok. Hû, de mérges volt!
A két kisbéka pedig ott csücsült a zöld íz mélyén, ott kuksolt a zöld kabátban, beleolvadva a sok-sok zöldbe.
Aligha kívánnak maguknak egyhamar piros kalapot, piros kabátot!
- Csúnya a kabátom!- nyafogta durcásan.
- Ugyan miért? - álmélkodott Brekeke, a nagyobbik.
- Az is zöld, mind minden. Jaj, de unalmas!
- Tudod mit? Kiakasztunk egy meghívót, hogy akinek csak piros valamije, jöjjön hozzánk vendégségbe. Hej, de vígan leszünk majd!
Kiakasztották a meghívót. Nagy, öreg béka tappogott a fûz alá.
- Hát ez meg mire jó?- csóvalta a fejét.- Vendégség. Hogy jól mulassunk!
- Ej, csak aztán sírás ne legyen a vége! - intette õket az öreg.
De már ekkor, kop-kop-kop, kopogtak is a vendégek. Két piros bóbitás harkály jött elsõnek, utánuk a katicabogarak, mögöttük meg a légyölõ galóca ballagott, különleges, fehérpontokkal, ezüstfoltokkal díszített piros kalpagjában.
A kisbékák irigyen sóhajtozva nézték õket. Mindenki valami pirosban büszkélkedett. Kínálgatták a vendégeket gyöngyvirág poharakból hajnali harmattal, tücskök húzták a talpalávalót remekül mulattak. De jaj- miféle hang zavarja meg vidámságukat?
- Kelep! Kelep! Itt vagyok! - bólogatott jókedvûen a gólya.
- Piros a csizmám, nekem is szól hát a meghívás, igaz? Táncolni akarok a mulatásgtokon!
Hanem a kisbékáknak ekkor már hûlt helyük volt, zsupsz!- fejest ugrottak a vízbe, s kereket oldottak, a gólya meg kénytelen-kelletlen hazament.
De a kisbékák nem okultak az esetbõl. Piros kabátkát, kalapkát szabtak-varrtak maguknak, abban szökdécseltek a tóparton.
Látta ezt a bölcs, öreg béka, és így sopánkodott:
- Jaj, csak baj ne legyen belõle!
A gólya meg a fészkérõl lelátott a Zöld Völgybe, s észrevette az ugrándozó kis piros alakokat.
- "Magától sétáló kalapok?" -csodálkozott, és nyomban odasietett.
Közelebb érve látta, hogy a kiöltözött kisbékák hancúroznak ott, a legteljesebb nyugalomban.
- No, már most nem bújtok el elõlem! - rivallt rájuk. Idepiroslik a kalapotok!
Ekkor rettentek csak meg a kisbékák! Akárhova ugrottak, felhangzott a gólya kelepelése:
- Nem bújtok el, itt piroslik, ott piroslik a kalap!
- Dobjátok le gyorsan azokat a piros holmikat! - kiáltott rájuk egy nagy, zöld levél rejtekébõl a bölcs, öreg béka.
Jobbra röppent a kabát, balra a kalap, s a két kis béka zöld kabátjában máris besurrant a zöld fûbe, máris beugrott a zöld vízbe.
- Hová lettetek?- bökdöste csodálkozva a kalapokat a gólya.
Bizony, hiába bökdöste, nem menekültek a kalapok. Hû, de mérges volt!
A két kisbéka pedig ott csücsült a zöld íz mélyén, ott kuksolt a zöld kabátban, beleolvadva a sok-sok zöldbe.
Aligha kívánnak maguknak egyhamar piros kalapot, piros kabátot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése